A siker útja

Nekem az életemben egyetlen vágyam volt. Sikeres ember akartam lenni! Bármi áron. És ez 1987 végén 17 és fél éves koromban be is jött! Ahogy megálmodtam: harsogott rólam az újság, a tévé, a rádió.

Kiskoromban én nem akartam se masiniszta lenni, sem űrhajós. Mint már mondtam: én sikeres akartam lenni. Ezért több dologgal is próbálkoztam. Például rajzolással.

Felkeltem hajnalban, hogy rajzolhassak, az iskolában óra alatt rajzoltam, azután otthon nemkülönben. Sima lapú füzetek voltak az én magazinjaim. Ezekből egyszerre többet is vezettem, hogy ha a tanár valamelyiket elveszi, tudjam folytatni a rajzolást egy másikban.

Oktatóim nem különösebben értékelték művészi hajlamaimat. Az ún. magatartás füzetbe állandóan beírogattak, rajzolásom ürügyén. Még szerencse, hogy voltak kivételek. Például a némettanárnő, aki hajlandó volt a nemtudásom fölött szemet hunyni, ha a különböző német olvasmányokhoz készítek neki illusztrációkat. Telerajzoltam egy csomó füzetet, készítettem több képregényt, ezenkívül kisebb-nagyobb plakátokat, sőt, óriásposztereket is, otthon, a szobám falára. Ám azt mindig tudtam, hogy azért annyira mégsem csinálom jól, hogy ezáltal válhatnék világhírűvé.

Zenéltem is, mint megannyi tizenéves. Együttesben énekeltem és doboltam. Amatőrként, hiszen egyiket sem tanultam, de annál nagyobb lelkesedést vittem a buliba. Tizenegy évesen kezdtem el Békásmegyeren, egy nyári üdülőtáborban. Öcsémmel és egy óvodáskori jó barátommal, Mayer Ákossal, aki egy seprűn "gitározott". Öcsém egy fadarabra rajzolt billentyűzeten "zongorázott", én pedig fahusángokkal doboltam. Főleg Hungáriát énekeltünk. Ez volt a kezdet. Pár év múltán már egy valódi dobfelszerelés mögött ültem és AC/DC-t, meg 'Szállj fel szabad madár'-t nyomtunk a suli tornatermében. Pompás érzés lett volna világhírű dobosként befutni, de előfordult, hogy koncertünkre senki sem jött el.

Kenuztam is. Szerettem a vizet, a versengést, az izgalmat, a feszültséget. A BSE mezében bajnok lett az a csapathajó, amelyben én is húztam. Nagy jövő állt előttem.

Azonban 1985 március 7-én elütött egy Trabant. A zebrán. Nekem már nem lett volna szabad elindulni, az autósnak még nem lett volna szabad elindulni. 30 napig feküdtem eszméletlenül.

Aztán magamhoz tértem, de ez a magamhoz térés ez nem úgy zajlott, hogy HOPP!, és akkor nézek, hogy "jaj, hol vagyok?" meg "hova kerültem?!". Először csak a gépekről lehetett leolvasni, hogy vannak alfa hullámaim pár másodpercig, aztán szép lassan, fokozatosan tisztult le az agyam, egészen, míg el nem kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot.

Majd egy idő elteltével ráébredtem, hogy mi is van. Ekkor arra gondoltam, hogy ó! Most már semmi értelme az egésznek. Hiszen most már sosem lehetek világhírű rajzoló, sosem lehetek világhírű dobos, vagy világbajnok kenus, így már élni sem érdemes.

De aztán ezen elkezdtem gondolkozni és rájöttem arra, hogy velem ez a baleset csak azért történt, hogy ráébresszen, hogy nem csak rajzoló, dobos, vagy kenus lehetek, hanem van más módja is annak, hogy világhírűvé váljak. El is képzeltem magamat világhírűként. Így már ott a kórházban is biztos voltam abban, hogy sikerülni fog minden, amit mindig is szerettem volna, illetve amire már gyerekkorom óta készültem.

Viszont egyszer a főorvos az ágyam mellett állva határozott magabiztossággal állította a szüleimnek, hogy én vak vagyok. Hiába hallottam, amit mond, hiába láttam, tagjaimat képtelen voltam koordináltan mozgatni. Mivel nem tudtam beszélni se, így képtelen voltam megcáfolni.

Tizenöt és fél évesen kifejezetten dühített, hogy csupán azért, mert nem tudtam beszélni, családtagjaimon kívül mindenki hülyének nézett, mivel az enyémhez hasonló balesetet szenvedett emberek többnyire szellemileg is sérülnek. Senki se hitte el, hogy velem nem így történt.

Oldalainkat 20 vendég és 0 tag böngészi